Téboly ül a városon,
csillagfény, meg minden.
Kinézek az ablakon,
de nehéz most már hinnem.
Egy óriásecset festi át
az eget sötétkékre,
már nem vágyhatok másra,
mint egy tenyérnyi menedékre.
De nincs hova futnom,
ha rohan utánam az eső,
és az égből szakad,
mire azt hitted, csak feslő,
és bármennyire félsz is,
már menedéked nincsen,
ronggyá ázott ruháid
nevetnek a kilincsen,
és te inalnál, de elakadsz,
nem visz tovább lábad,
a jégeső veri véresre
mezítelen hátad,
és megállsz,
bár futnál. De minek?
Most érzed csak magad
igazán, nagyon kicsinek.
S a világ, ha ébred,
és múlik tébolya,
mindenki felejti,
hogy vad volt az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése