Aggastyán-emlék

Leperegnek az évek,

elmúlnak csöndesen.

Mire rájönnél, mit érnek,

már túl leszel fél életen.

Mire megérted, amiről szólna,

már értelme sincsen,

amikor már erőd, az volna,

addigra elveszik minden.

Mire rájössz, hogy társ kell,

és nem alkalmi kapcsolat,

addigra mázolhatod festékkel

arcodon a szarkalábakat.

És ha azt hiszed, megtaláltad,

talán felnőttél Hozzá, végre,

akkor jössz rá, hogy kivénhedve

a mosolyod már Neki se kéne.

Pedig mennyi éjjel maradt,

és mennyi könny hullt Érte,

csak későn jöttél rá. Az a pillanat

égre van írva. Nem kőbe vésve.

Belső béke

Néha jobb lenne nem lenni,

csak búcsú nélkül elmenni,

nem akarok még vissza se nézni,

látni a fájdalmat, ahogy mindenki megéli,

csak menni tovább, menni el,

amíg valaki a kérdésekre nem felel,

és meg nem állni, az a gyávák dolga,

én onnan már nem jönnék vissza.

pont

Egy pont figyel a vonalban
szépen, szerényen, hangtalan.
De, hogy tényleg létezik?
..ebben talán ő is kétkedik.

Vakság

Vak vagy.

Nekem átok ez, neked áldás.

Nem látod, hogy nem érdekel más.

Jöttél

Eddig azt hittem, ismerem az érzést,

és hogy ilyen nem történik, csak egyszer.

És úgy, hogy meglátlak, végképp nem hittem,

de néznélek nappal és éjjel, még ezerszer.

Te jöttél, és én nem tudom, hova legyek,

eddig azt hittem, hogy így már nem fogok szeretni,

hogy ami volt, az örökké, egy életre szólt

hogy olyan, mint egyszer volt, már nem lesz senki.

Te jöttél. És mintha újra sütne a nap,

látom a sugarait, de te nem is sejted,

én azt hittem, hogy ennél nehezebb lesz

elrejteni előled ezt az új szerelmet.

Barátok

Ki vigyáz rám, ha elveszek?

Ha te elmész, én hol leszek?

Kit látok majd, ha nem nézel?

Így nem láthatok más szemével.

Felhőbánat

Sötét van, és nagy a csend,

hajnalig ülök egymagam.

Agyatlanul, gondtalanul

fekszem az ágyamban.

Csillag-takaró alatt

bamba bámulóvá leszek,

s az elmúló napokhoz

egy új strigulát teszek.

Értelmetlen, barbár élet,

napok jönnek és elmennek,

lesz olyan is, ki elveszik,

de én megmaradok végtelennek.