2012. május 14., hétfő
A majdnem szerelem
Nem érted, mi történik,
pedig a szemed előtt zajlik az egész.
Vársz, amíg még várhatsz,
hisz várni egy életen át ráérsz.
Nem mondod, hogy jöjjön,
és azt sem, hogy maradjon,
de nem vágysz semmi másra,
csak, hogy Ő is Téged akarjon.
De ha nem kellesz, hát legyen,
bólintasz és elfogadod,
más emberek döntését
meg Te úgysem szabhatod.
Csak bólintasz, és elfogadod.
De valahol belehalsz,
hogy annak nem kellesz,
akit valóban akarsz.
2012. április 24., kedd
Hétköznapok
Kiszíneznélek.
Olyan naplementére.
Vagy lehetnél hajnal,
mikor hasad,
és tudod, úgy fáj.
Szétszakad.
Kiszíneznélek,
rétnek, és virágnak,
vagy lehetnél ősz,
mikor hervad,
és tudod, úgy fáj.
Nem marad.
Kiszíneznélek,
égnek, és csillagnak,
vagy lehetnél a Nap,
mikor éget,
és tudod, úgy fáj.
Nem ér véget.
Kiszíneznélek,
hamunak, dérnek,
vagy lehetnél forrás,
mikor fakad,
és tudod, úgy fáj.
Elszalad.
Kiszíneznél,
de elfogyott minden,
nem maradt vörös,
zöld, kék, sárga,
még szürke sem.
És tudod. Úgy fáj,
ha színtelen.
Éjjeli vihar
Téboly ül a városon,
csillagfény, meg minden.
Kinézek az ablakon,
de nehéz most már hinnem.
Egy óriásecset festi át
az eget sötétkékre,
már nem vágyhatok másra,
mint egy tenyérnyi menedékre.
De nincs hova futnom,
ha rohan utánam az eső,
és az égből szakad,
mire azt hitted, csak feslő,
és bármennyire félsz is,
már menedéked nincsen,
ronggyá ázott ruháid
nevetnek a kilincsen,
és te inalnál, de elakadsz,
nem visz tovább lábad,
a jégeső veri véresre
mezítelen hátad,
és megállsz,
bár futnál. De minek?
Most érzed csak magad
igazán, nagyon kicsinek.
S a világ, ha ébred,
és múlik tébolya,
mindenki felejti,
hogy vad volt az éjszaka.
csillagfény, meg minden.
Kinézek az ablakon,
de nehéz most már hinnem.
Egy óriásecset festi át
az eget sötétkékre,
már nem vágyhatok másra,
mint egy tenyérnyi menedékre.
De nincs hova futnom,
ha rohan utánam az eső,
és az égből szakad,
mire azt hitted, csak feslő,
és bármennyire félsz is,
már menedéked nincsen,
ronggyá ázott ruháid
nevetnek a kilincsen,
és te inalnál, de elakadsz,
nem visz tovább lábad,
a jégeső veri véresre
mezítelen hátad,
és megállsz,
bár futnál. De minek?
Most érzed csak magad
igazán, nagyon kicsinek.
S a világ, ha ébred,
és múlik tébolya,
mindenki felejti,
hogy vad volt az éjszaka.
A festő
Ecsetrengeteg,
üvegablak,
ijesztő, nagy firka-hadak.
A koppanó cipősarkak hangja
valahol elveszik,
csak a fejében létezik.
Csak ámul ő, úgy kifelé,
a csukott, mocskos fal-ablakon,
leégett csikkektől szürkéllik a balkon.
Ecset lendül
és szín-varázs,
a szürkéből kék lesz. Vagy bármi más.
Ecset-erdő,
firka-hadak,
ledöntik a zárt falakat.
2012. április 9., hétfő
Dögkeselyű
Nini, nézz csak, kukucskálj
így ki a résen, az ablak alatt.
Láthatsz erre elrepülni nagy és
sötét, vijjódzó madarakat.
Éjbe bújva, lesben várva
nyelnek talléros emlékeket,
vágyra mennek, nem cafatra,
széttépik, mi nem létezett.
Tetemevő, dögevő keselyű
mind, ki repülni mer és tud,
sötét árnyként az éjszakába
könnyeket visz, álmokat lop.
Ne nézz az égre, úgysem látod
ott fent szállni a madarakat.
Temetőben, könnyeidben
találod majd leghamarabb.
Szerelem
Kalapál,
szétver,
hazavág,
megaláz,
megkeres,
megtalál,
szétver és
kalapál,
ütlegel,
nem kímél,
pedig jobban szeret
az életénél.
2012. március 19., hétfő
Hazafelé
Robog, süvít a villamos. Az egyes.
Nem szép a tájkép. Se havas táj, se fenyves.
Recseg a hangszóró. Ez ma sem áldomás.
A fülembe zúgja, hogy "Árpád híd, metro állomás."
Nem számolom a perceket. Csak érnék már haza.
Hosszú nap után hosszabb lesz az éjszaka.
Tartanék már ott. Vár a tánc, az alkohol,
nem tudom hova megyek. Majd kikötök valahol.
Már érzem a hazautat. A hangszóró recseg.
A francokat... inkább haza se megyek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)