2012. május 14., hétfő

A majdnem szerelem


Nem érted, mi történik,
pedig a szemed előtt zajlik az egész.
Vársz, amíg még várhatsz,
hisz várni egy életen át ráérsz.
Nem mondod, hogy jöjjön,
és azt sem, hogy maradjon,
de nem vágysz semmi másra,
csak, hogy Ő is Téged akarjon.
De ha nem kellesz, hát legyen,
bólintasz és elfogadod,
más emberek döntését
meg Te úgysem szabhatod.
Csak bólintasz, és elfogadod.
De valahol belehalsz,
hogy annak nem kellesz,
akit valóban akarsz.

2012. április 24., kedd

Hétköznapok


Kiszíneznélek.
Olyan naplementére.
Vagy lehetnél hajnal,
mikor hasad, 
és tudod, úgy fáj.
Szétszakad.


Kiszíneznélek,
rétnek, és virágnak,
vagy lehetnél ősz,
mikor hervad,
és tudod, úgy fáj.
Nem marad.


Kiszíneznélek,
égnek, és csillagnak,
vagy lehetnél a Nap,
mikor éget,
és tudod, úgy fáj.
Nem ér véget.


Kiszíneznélek,
hamunak, dérnek,
vagy lehetnél forrás,
mikor fakad,
és tudod, úgy fáj.
Elszalad.


Kiszíneznél,
de elfogyott minden,
nem maradt vörös,
zöld, kék, sárga,
még szürke sem.
És tudod. Úgy fáj,
ha színtelen.

Éjjeli vihar

Téboly ül a városon,
csillagfény, meg minden.
Kinézek az ablakon,
de nehéz most már hinnem.

Egy óriásecset festi át
az eget sötétkékre,
már nem vágyhatok másra,
mint egy tenyérnyi menedékre.

De nincs hova futnom,
ha rohan utánam az eső,
és az égből szakad,
mire azt hitted, csak feslő,
és bármennyire félsz is,
már menedéked nincsen,
ronggyá ázott ruháid
nevetnek a kilincsen,
és te inalnál, de elakadsz,
nem visz tovább lábad,
a jégeső veri véresre
mezítelen hátad,
és megállsz,
bár futnál. De minek?
Most érzed csak magad
igazán, nagyon kicsinek.

S a világ, ha ébred,
és múlik tébolya,
mindenki felejti,
hogy vad volt az éjszaka.

A festő


Ecsetrengeteg,
üvegablak,
ijesztő, nagy firka-hadak.


A koppanó cipősarkak hangja
valahol elveszik,
csak a fejében létezik.


Csak ámul ő, úgy kifelé,
a csukott, mocskos fal-ablakon,
leégett csikkektől szürkéllik a balkon.


Ecset lendül 
és szín-varázs,
a szürkéből kék lesz. Vagy bármi más.


Ecset-erdő,
firka-hadak,
ledöntik a zárt falakat.

2012. április 9., hétfő

Dögkeselyű

Nini, nézz csak, kukucskálj
így ki a résen, az ablak alatt.
Láthatsz erre elrepülni nagy és
sötét, vijjódzó madarakat.

Éjbe bújva, lesben várva
nyelnek talléros emlékeket,
vágyra mennek, nem cafatra,
széttépik, mi nem létezett.

Tetemevő, dögevő keselyű
mind, ki repülni mer és tud,
sötét árnyként az éjszakába
könnyeket visz, álmokat lop.

Ne nézz az égre, úgysem látod
ott fent szállni a madarakat.
Temetőben, könnyeidben
találod majd leghamarabb.

Szerelem

Kalapál,
szétver,
hazavág,
megaláz,

megkeres,
megtalál,
szétver és
kalapál,

ütlegel,
nem kímél,
pedig jobban szeret
az életénél.

2012. március 19., hétfő

Hazafelé

Robog, süvít a villamos. Az egyes.
Nem szép a tájkép. Se havas táj, se fenyves.
Recseg a hangszóró. Ez ma sem áldomás.
A fülembe zúgja, hogy "Árpád híd, metro állomás."
Nem számolom a perceket. Csak érnék már haza.
Hosszú nap után hosszabb lesz az éjszaka.
Tartanék már ott. Vár a tánc, az alkohol,
nem tudom hova megyek. Majd kikötök valahol.
Már érzem a hazautat. A hangszóró recseg.
A francokat... inkább haza se megyek.

Csillagszemű

Éjjel, amikor rámkacsint a hold,
és udvara felfedi az eget,
látni vélem millió közt is
azt az egy pár csillag-szemet.

Hajnal, amikor rámderül a nap,
és fénye betölti a teret,
az égre nézek, s látom, hogy
a szempár akkor is nevet.

Reggel, mikor a hőség rámomol,
és eső még imára sem ered,
az égre nézek, és mégis látom,
a szempárban a könnycseppeket.

Este, mikor nyugszik a város,
és én csöndben kémlelem az eget,
s csak az a szempár nem látja
azt, aki igazán szeret.

2012. február 18., szombat

Várni kell?

Várni kemény.

Dühönghetsz, sírhatsz,
mehetsz, vagy maradhatsz.
Feladni és elindulni fáj,
de néha tovább várni kár.

De mégis, csak ülsz, nem mozdulsz,
nem visz tovább a lábad,
az időtől visszafelé koldulsz,
mert örökké senki sem várhat.

De mégis, csak ülsz, maradsz még,
a türelem erény.
Csak egyszer kell kimondanod, elég.
Várni kemény.