2011. november 17., csütörtök

Verset írok

Lezár az agy, ma már nem zakatol,
de a gondolat ott van még valahol,
csak elbújt. Kicsírázik majd, mélyről,
kitörölni nem tudom elmémből,
és majd formálódik, átalakul,
rím lesz szóból és sorokból
ritmus,
nem más ez, egy szerelmi aktus,
és gyermek születik belőle,
a legszebb, már tudom előre,
símogatom, dédelgetem, míg felnő,
aztán hagyom. Hadd leljen saját útra Ő,
mert elszakad, alkotójától elvál,
ma már nem zakatol az agy. Lezár.

Elindulni, megérkezni

Szeretni indultam,
de nehéz, nagyon nehéz
kettőnek embere lenni,
ha egy a másba belevész.

Keresni érkeztem,
de félek, nagyon félek,
hogy nem lelek mást,
csak azt, amit kérek.

Hallottan végezem,
de még élek, itt vagyok,
lélegzetem morzsáiban
magamból majd itt hagyok.

2011. október 24., hétfő

Aggastyán-emlék

Leperegnek az évek,
elmúlnak csöndesen.
Mire rájönnél, mit érnek,
már túl leszel fél életen.

Mire megérted, amiről szólna,
már értelme sincsen,
amikor már erőd, az volna,
addigra elveszik minden.

Mire rájössz, hogy társ kell,
és nem alkalmi kapcsolat,
addigra mázolhatod festékkel
arcodon a szarkalábakat.

És ha azt hiszed, megtaláltad,
talán felnőttél Hozzá, végre,
akkor jössz rá, hogy kivénhedve
a mosolyod már Neki se kéne.

Pedig mennyi éjjel maradt,
és mennyi könny hullt Érte,
csak későn jöttél rá. Az a pillanat
égre van írva. Nem kőbe vésve.

2011. szeptember 28., szerda

Belső béke

Néha jobb lenne nem lenni,
csak búcsú nélkül elmenni,
nem akarok még vissza se nézni,
látni a fájdalmat, ahogy mindenki megéli,
csak menni tovább, menni el,
amíg valaki a kérdésekre nem felel,
és meg nem állni, az a gyávák dolga,
én onnan már nem jönnék vissza.

2011. szeptember 4., vasárnap

pont

Egy pont figyel a vonalban
szépen, szerényen, hangtalan.
De, hogy tényleg létezik?
..ebben talán ő is kétkedik.

2011. augusztus 18., csütörtök

Vakság

Vak vagy.
Nekem átok ez, neked áldás.
Nem látod, hogy nem érdekel más.

Jöttél

Eddig azt hittem, ismerem az érzést,
és hogy ilyen nem történik, csak egyszer.
És úgy, hogy meglátlak, végképp nem hittem,
de néznélek nappal és éjjel, még ezerszer.

Te jöttél, és én nem tudom, hova legyek,
eddig azt hittem, hogy így már nem fogok szeretni,
hogy ami volt, az örökké, egy életre szólt
hogy olyan, mint egyszer volt, már nem lesz senki.

Te jöttél. És mintha újra sütne a nap,
látom a sugarait, de te nem is sejted,
én azt hittem, hogy ennél nehezebb lesz
elrejteni előled ezt az új szerelmet.

2011. augusztus 15., hétfő

Barátok

Ki vigyáz rám, ha elveszek?
Ha te elmész, én hol leszek?
Kit látok majd, ha nem nézel?
Így nem láthatok más szemével.

Felhőbánat

Sötét van, és nagy a csend,
hajnalig ülök egymagam.
Agyatlanul, gondtalanul
fekszem az ágyamban.
Csillag-takaró alatt
bamba bámulóvá leszek,
s az elmúló napokhoz
egy új strigulát teszek.
Értelmetlen, barbár élet,
napok jönnek és elmennek,
lesz olyan is, ki elveszik,
de én megmaradok végtelennek.

2011. augusztus 1., hétfő

Sátántangó

Lebegsz a minden és a semmi között,
a lelked a testből már kiköltözött.
Bolyongsz lét s halál peremén,
senki nem tudja, hogy félsz, csak Te meg Én.
Tévedünk, de hisszük, leszel még Te,
hogy nem vesztél bele még az égi végtelenbe,
de visszaút nincs már, engedd, hadd menjen,
hadd hüljön ki a fény haldokló szemedben.

Im memoriam V.K.T.

Néha kell egy könny azokért,
akik nincsenek ma itt,
bár tudjuk, hogy nélkülük is
ugyanaz a zord szél süvít.

Néha kell egy ima azokért,
akik már elmentek,
mert nem tűnnek el nyom nélkül
sem a múlt, sem az emlékek.

És néha álom kell azokért,
kik már alszanak mélyen,
hogy megbocsájtsák
majd hibáik az égben.

2011. július 31., vasárnap

Egy fedél alatt

Majd ha nem vagyok Veled s úgy alszol el,
akkor engedj álmodban magadhoz közel.
Majd ha minden reggel Mellettem ébredsz,
akkor is suttogd, hogy "csókoddal éltetsz."
Majd ha morcos vagyok, míg fő a kávé,
akkor is örülj, hogy nem vagyok másé.
Majd ha haza minden nap fáradtan érünk,
akkor is tudjuk, hogy Egymásból kérünk.
Majd ha az állandó mosolyt könny váltja fel,
akkor is győzz meg, hogy ne menjek el.
Majd ha egyszer mégis nincs Hozzád kedvem,
akkor is küzdj, és maradj Mellettem.
Majd ha közös az ágy és közös az emlék,
akkor is azt mondd, hogy "csak Veled lennék."

Azúr-gyilkos

Még gondolok Rád, néha-néha,
és az arcomon könny csorog.
Az ablakod még nyílni hallom
s a párkányon Veled ott vagyok.
Nézem a szemed, csillogó azúr,
vonásaid a fényben kisimulnak,
Ugrasz, repülsz a messzi égbe,
és átadod tested a múltnak.
Talán jobb lenne megőrizni
szárnyaid s a távoli eget,
de egy percre sem tudom feledni
a könnyben úszó azúr szemet.

2011. július 23., szombat

in.Somnia

Kattogó álom ringat az ébrenlétbe'
s tőlem kérdi, hogy még félek-e
mindattól mi álmom után vár,
az élet vagy a nagybetűs halál.
Már nem várja meg válaszom,
hisz jól ismeri nem múló bánatom.
Csak ringat tovább fojtogató karja,
a halált feledteti, az életet altatja.

2011. május 26., csütörtök

Három gyerek

Nem érted, hogy nem kell? Ordítja,
s a babát a földre hajítja.
A porcelánmosoly megreped,
könny áztatja az üvegszemeket.

Mutasd! Mit hoztál? Hisz ez repedt.
Megint a gazdagéktól szedted?
Hozzávágja a fa tövéhez.
Úgy hiszi, a porcelánszív nem érez.

Nézd csak! Nézd mit találtam a réten!
Rohan boldogan, a kincs a kezében.
Apró markában is elfér, ahogy szalad.
Hisz a babából csak egy üvegszem maradt.

2011. május 8., vasárnap

Ezerarc

Csöpp eső hull.
zivatar, zápor.
Percek futnak
messze a mától.

Állj meg mégis,
nézz körül.
Nézd a mosolyt,
míg örül.

Nézd az anyát,
hogy sirat
még háborúban
elhullott fiat.

Nézd a kertet,
hogy nevel
virágot, mi
most hervad el.

Nézd a várost,
mi összedől
népének minden
apró bűnétől.

Nézd az arcot,
ha lángol, éget,
a szerelmesét,
mi nem ismer véget.

Nézd a bátrat,
nézd a gyávát,
ki átvágná saját
gyermekének torkát.

Nézd az utat,
csöndes, poros,
Vándornak mégis
csak ez otthonos.

Nézd az eget,
ha kettéhasad,
minden szakadás
hegként megmarad.

Nézd a szemét,
szentjánosbogarát,
mi túlvilági álomból
riad majd Odaát.

Nézd a kezet,
min egy vonal sincsen,
Mert torztükörben leszel
ezerarcú minden.

Nézd hát, nézd,
addig, míg lehet.
Állj meg, és nézd
a Saját Életed.

Vörös ég alatt

Piszkos az ablak, poros a föld,
szétszórva minden a padlón hever.
Vörös az ég, dühöng, tombol
mindent sárral és vérrel kever.

Ahogy körülnézek, érzem már,
minden csak szemét és mind kacag.
El vagyok most veszve, tudom,
vörös ég és piszkos ablak alatt.

Ki tudja, meddig még,
de a vörös égnek foglya vagyok,
csak az álom szabadít,
ha fenn ezüst-kék hold ragyog.

Ajtóm kulcsra zárom,
nem jöhet be hát senki,
Jaj, ti kínzó napsugarak,
hagyjatok a vörösbe veszni!

Ha kín gyötör,hát ne fájjon tovább,
piszkos ablak, és por majd elfed,
Üvegkoporsó véd majd a föld alatt,
hogy így láthassak a vörös ég felett.

2011. május 1., vasárnap

Éjfél

Az úgy volt, tudod,
amikor azt ígérted,
hogy elhozod nekem
a messzeséget,
hogy elmegyünk, messze,
tudod, régen úgy volt,
hogy várnak a csillagok,
és a kerek múlt-hold,
hogy csönd lesz, béke,
tudod, ezt mondtad nem rég,
de elfelejted a szavad,
s ígérni mégsem elég,
mert tudod, én tudom,
vagy hajdanában tudtad,
hogy nem hullik oly csillag,
mi elfedné a múltat.

2011. április 29., péntek

Reggeli fekete

A szívem üres bögre,
beleöntötted magad.
Nem voltál meg
őrölve,
én mégis megittalak.

2011. április 18., hétfő

Nem bújhatsz el

Az ódon falak elrejtenek,
Csillagok jelzik, hogy hol vagy.
A tegnap még fény-rengeteg,
ám Nélküled hideg a holnap.
Fátyol-sötétség bújtat,
de halvány fény Feléd vezet,
Ha nem vesztem el a múltat,
Én várok rád egy pillanat-évezredet.

Gyufásskatulya

A boldogság végül az ajtód elé fagyott,
arcod óriásplakátba símulni vágy,
a fejedbe költöztek az új gondolatok,
lelkedbe beette magát a teremtett hiány.
A díszdobozban vett, drága hibát
a bolt vissza többé nem váltja.
Skatulyából húzott elő a világ,

hát lángolj, amikor úgy kívánja.

Hiába próbálod újra meg újra,
a tükörben nem cserélhetsz képet.
Üvölthetsz még, szilánkokba símulva,
majd üvölt veled, ki beléd lépett.
A bőrt hiába nyúztad le magadról,

más az övét sosem adná neked.
Ha úgy jó, sínre dobhatod a peronról,
végül úgyis visszarántja kezed.

Az Istent reggel óta már nem féled,
mióta kávéztatok a nappaliba'.
Két cukorral és egy kevés tejjel kérte,
a zacc beleragadt ráncaiba.
Majd jött egy telefon, sietned kell,
hát gyorsan elköszöntél tőle.

Azt hitted, mikor hazaérkezel,
ott találod még őt, a kredenchez dőlve.

Tévedtél, mint nyugton alvó a kristályok éjjelén.
Sose láttad őt többé. A hallgatag szoba közepén

csak egy csomag olvadozott, rajta üzenet:
"Az ajtó előtt találtam, szerintem még kellhet."

2011. április 16., szombat

Kirakás

Pár szó, mi halkan csöppent
"Bárhol, csak itt ne többet..."
Rémálomszín virradat üvölt,
ébredés többé nem üdvözölt.

A lélek minden füstöt letüdőz.
Beszív, benntart, megfertőz.
Nem szól, de az álmosolyt felveszi,
ti meg kérdés nélkül hisztek neki.

Hát persze, így sokkal egyszerűbb..
Az utolsó darabka is a helyére került.
Végre összeállt az áhított kép,
s bár nem valós, mégis "oly szép".

Büszkén teszitek ki a falra.
"Végre a helyén van minden darabka"
s egyikőtök se látja lelki nyomorában,
hogy mit ábrázol a kép valójában...

Világ-redukció

Éjjeli merengés.
Ablakon kinéz és lát.
Szájat tát
és rácsodál az alatta elfekvő
kéjesen kelendő
utca megannyi fényére.
Tőle ezernyi fényévre
ragyog egy apró pont.
Egy csillag vagy mi az,
a réteg virág és giz-gaz
nyílik, de az nem ragyog.
Én a szobámban egy vagyok.
A Világ oly apró, mint egy óriás.
Szól az óra, kakukk, kakukk.
Hajnalodik, nem vitás.

2011. április 15., péntek

Hajnali merengő

Itt vagy mellettem, vagy t’án már velem,
s én mégis mindig magamat figyelem,
ahogy az évek lassan elfogynak bennem.

Sosem vagyok ott, ahol lennem kell,
de hiába kérdem, az élet már nem felel.
Mindenki a saját keresztje alatt menetel.

Csak annyi biztos, hogy minden bizonytalan,
hogy magamhoz sincs egy őszinte szavam.
Elég egy pont és a világ kifordul alólam.
 

Gyarló jövő

Csak tudnám, hogy holnap lesz-e még,
vagy füstté válik a messzeség?
Annyi a kérdés, mondd, szeretsz-e?
Csak én vagyok a világon elveszve?

Könnyű-e mosolyogni, ha boldog az ember,
vagy várni a kedvest bimbódzó türelemmel?
Mondd, hallgatni jobb-e úgy, ha van kivel?
Vagy be kéne érnem mégis ennyivel?

Fáj-e éjnek éjén fagyni, fázni?
Megtörhet erős embert is akármi?
Földig rogyva kúszni, vagy gyalázni

jobb? Melytől leszel gazdagabb, büszkébb?
Fejemre a vérdíjat már rég kitűzték.
De időm, időm az mennyi van még?
Hát íme az első.. csak mert elfáradtam a blogszerkesztésben :P


Fáradtság

Egy vázlat ül a székemen,
keresi színeit nesztelen,
s fel-felsóhajt keservesen.

Kismilliószor kezdtem már újra,
mindig ugyanoda hullva.
Csak ez az érzés múlna.

Vak penész rág agyamon.
Lassan felemészt, s én hagyom.
Talán eltűnök egy szép napon.

Zsong a fejem, nem tudom mit mondjak.
Üres és ügyetlen minden mondat.
Hagyj aludni! Talán majd holnap…