Egy fedél alatt

Majd ha nem vagyok Veled s úgy alszol el,

akkor engedj álmodban magadhoz közel.

Majd ha minden reggel Mellettem ébredsz,

akkor is suttogd, hogy "csókoddal éltetsz."

Majd ha morcos vagyok, míg fő a kávé,

akkor is örülj, hogy nem vagyok másé.

Majd ha haza minden nap fáradtan érünk,

akkor is tudjuk, hogy Egymásból kérünk.

Majd ha az állandó mosolyt könny váltja fel,

akkor is győzz meg, hogy ne menjek el.

Majd ha egyszer mégis nincs Hozzád kedvem,

akkor is küzdj, és maradj Mellettem.

Majd ha közös az ágy és közös az emlék,

akkor is azt mondd, hogy "csak Veled lennék."

Azúr-gyilkos

Még gondolok Rád, néha-néha,

és az arcomon könny csorog.

Az ablakod még nyílni hallom

s a párkányon Veled ott vagyok.

Nézem a szemed, csillogó azúr,

vonásaid a fényben kisimulnak,

Ugrasz, repülsz a messzi égbe,

és átadod tested a múltnak.

Talán jobb lenne megőrizni

szárnyaid s a távoli eget,

de egy percre sem tudom feledni

a könnyben úszó azúr szemet.

in.Somnia

Kattogó álom ringat az ébrenlétbe'
s tőlem kérdi, hogy még félek-e
mindattól mi álmom után vár,
az élet vagy a nagybetűs halál.
Már nem várja meg válaszom,
hisz jól ismeri nem múló bánatom.
Csak ringat tovább fojtogató karja,
a halált feledteti, az életet altatja.

Három gyerek

Nem érted, hogy nem kell? Ordítja,
s a babát a földre hajítja.
A porcelánmosoly megreped,
könny áztatja az üvegszemeket.

Mutasd! Mit hoztál? Hisz ez repedt.
Megint a gazdagéktól szedted?
Hozzávágja a fa tövéhez.
Úgy hiszi, a porcelánszív nem érez.

Nézd csak! Nézd mit találtam a réten!
Rohan boldogan, a kincs a kezében.
Apró markában is elfér, ahogy szalad.
Hisz a babából csak egy üvegszem maradt.

Ezerarc

Csöpp eső hull.
zivatar, zápor.
Percek futnak
messze a mától.

Állj meg mégis,
nézz körül.
Nézd a mosolyt,
míg örül.

Nézd az anyát,
hogy sirat
még háborúban
elhullott fiat.

Nézd a kertet,
hogy nevel
virágot, mi
most hervad el.

Nézd a várost,
mi összedől
népének minden
apró bűnétől.

Nézd az arcot,
ha lángol, éget,
a szerelmesét,
mi nem ismer véget.

Nézd a bátrat,
nézd a gyávát,
ki átvágná saját
gyermekének torkát.

Nézd az utat,
csöndes, poros,
Vándornak mégis
csak ez otthonos.

Nézd az eget,
ha kettéhasad,
minden szakadás
hegként megmarad.

Nézd a szemét,
szentjánosbogarát,
mi túlvilági álomból
riad majd Odaát.

Nézd a kezet,
min egy vonal sincsen,
Mert torztükörben leszel
ezerarcú minden.

Nézd hát, nézd,
addig, míg lehet.
Állj meg, és nézd
a Saját Életed.

Vörös ég alatt

Piszkos az ablak, poros a föld,
szétszórva minden a padlón hever.
Vörös az ég, dühöng, tombol
mindent sárral és vérrel kever.

Ahogy körülnézek, érzem már,
minden csak szemét és mind kacag.
El vagyok most veszve, tudom,
vörös ég és piszkos ablak alatt.

Ki tudja, meddig még,
de a vörös égnek foglya vagyok,
csak az álom szabadít,
ha fenn ezüst-kék hold ragyog.

Ajtóm kulcsra zárom,
nem jöhet be hát senki,
Jaj, ti kínzó napsugarak,
hagyjatok a vörösbe veszni!

Ha kín gyötör,hát ne fájjon tovább,
piszkos ablak, és por majd elfed,
Üvegkoporsó véd majd a föld alatt,
hogy így láthassak a vörös ég felett.

Éjfél

Az úgy volt, tudod,

amikor azt ígérted,

hogy elhozod nekem

a messzeséget,

hogy elmegyünk, messze,

tudod, régen úgy volt,

hogy várnak a csillagok,

és a kerek múlt-hold,

hogy csönd lesz, béke,

tudod, ezt mondtad nem rég,

de elfelejted a szavad,

s ígérni mégsem elég,

mert tudod, én tudom,

vagy hajdanában tudtad,

hogy nem hullik oly csillag,

mi elfedné a múltat.